A hűvösen induló újévben éjjelente, aki csak teheti, dunnába burkolózik és magasabbra húzza a takarót, kizárva a hideget és a borzongást. A következő történet azonban nyáron játszódik – akárcsak az 1835-ös nagy csillaghullás idején történt események –, és szintén az ég és a föld közötti határ elmosódásának egyik kirívó példája. Ezúttal nem az ég hullott alá, hanem a víz emlékezett vissza valamire. Valamire, ami nagyon sejtelmes és különös volt a kétezres évek egyik augusztusában.

Baja környékén, a Duna ölelésében egy helyi horgász — akit mindenki csak az öregnek nevezett — a szokásos hajnali órákban vetette ki hálóját. A köd lassan gomolygott a víz fölött, minden hang tompán visszhangzott. Egy apró villanás vonzotta a tekintetét a szeme sarkából: a fodrozódó víz alatt valami idegen ragyogott, szabálytalanul, mintha nem a Nap, hanem egy távoli, ismeretlen csillag sugara verődött volna vissza. A levegő hirtelen megdermedt körülötte és úgy tűnt, hogy a folyó is visszatartja a lélegzetét.

Gyermekkorától arról álmodozott, hogy megtalálja Attila sírját — bár a legutóbbi dunakeszi fellángolása kudarcba fulladt —, a remény parazsa azonban nem hunyt ki.

Amikor közelebb merészkedett, és a sekélyebb részen kitapogatta a homokos feneket, egy sík, hideg lemezt húzott ki az iszapból. Rozsda nem volt rajta, csak finom, szinte fájdalmasan pontos jelek, melyek nem hasonlítottak semmilyen szélesebb körben ismert motívumra, mégis olyan ismerősek voltak, amitől az embernek önkéntelenül is összeszorul a torka.

A barátai látták, amint az öreg hálóval tekeri körbe a lemezt, mintha múmiát pólyálna – de nem óvatosan, hanem sietve, remegő kezekkel. Aztán robogóra pattant, és eltűnt a parti nádas mögött.

Azt suttogták, hogy az öreg dolgozik valamin. Hogy éjszakánként fény szűrődik ki az ablakain: mintha prizmákon át és visszaverődő ívheggesztő fénye lenne. A gyerekek pedig – akiknek a fantáziája időnként sokkal közelebb jár a valósághoz, mint hinnénk – azt terjesztették, hogy Margit, a szomszéd néni, részecskegyorsítót épít csirkeketrecből és egy régi Hajdú mosógépből.

Amikor Margit néni háza helyén egy reggel kráter tátongott, már senki sem nevetett. Törmelék sehol. Robbanásnak nyoma sem volt. Egyszerűen… hiányzott az anyag. Mintha a tér azon a ponton úgy döntött volna, hogy többé nem tart igényt önmagára.

Egy helyi gyermek levegőhajtású motort barkácsolt – az első próbaüzemnél fellépő hanghatás nyolc napnál tovább gyógyuló hallássérülést okozott neki. Az orvos szerint „megmagyarázhatatlan nyomáskülönbség” lépett fel. Az apa szerint csak „gyerekes hülyeség”. Egy másik fiatal viszont megtervezett egy új típusú kondenzációs kazánt télre, de hogy hogyan, arra már ő sem emlékezett.

Később derült ki, hogy az öreg adó-vevőt épített. Olyan eszközt, amely túlmutatott a rádiózás határain, és nem az égbolt ismert csatornáit, hanem a távolság fogalmán túli tartományokat pásztázta. Azt beszélték, hogy egy ideig működött. Aztán egy nap szétszerelte, a lemezt csónakba tette majd beevezett egy olyan helyre ahol a sodrás elhallgat, a felszín bezárul, és a folyó befelé kezd el folyni. Ott engedte el.

Azóta mindenkit megnyugtat a gondolat, hogy megették a kristályok. Hogy az idő, az iszap, a víz elrendezte a dolgokat.

Csakhogy azóta, különösen hideg éjszakákon, a felszín alatt felsejlik egy apró, fémes derengés és aki ilyenkor túl sokáig nézi, másnap már nem húzza magasabbra a takarót.

Mert nincs többé mitől félnie.