A mindennapok pixelvibrálásában elmerülve már csak a kép frekvenciáját érzékelte.

A fény nem világított többé; anyagként súrlódott a szemén, rétegenként gyalulva le róla nedvedző pajzsát, érzékenységét exponenciálisan növelve. Már nem tudta eldönteni, kimondja-e amit gondol vagy csak némán figyel.

A hosszú évek képszerkesztői rutinja mégis optimizmussal töltötte el, amikor újabb programhibát észlelt – de ezúttal a jelenség makacs volt. Piros kör. Zöld alapon. Elvileg tiszta. Matematikailag korrekt, mégis ott volt. Egy vékony, sötét kontúr, mintha nem is szín lenne, hanem hiány.

Állította az alfa csatornát. Straight. Premultiplied. Vissza. A blendelést 1.0 gammára húzta, lineáris térbe kényszerítette a világot – de a kontúr nem tűnt el. És ekkor észrevette a motoszkálást. Nem a pirosban és nem a zöldben, hanem köztük.
A határmezsgyén, ahol az egyik szín már nem önmaga, a másik pedig még nem létezik. Egy vékony sávban, ahol az értékek nem összeadódnak, hanem összeroppannak.

Ott, ahol a gamma nem eldönthető, és a fény nem tudja, hogy hullám-e vagy adat.

Közelebb hajolt. A kontúr enyhén lüktetett. Nem a fekete, hanem a hiány sűrűsödött ott.

Ekkor értette meg, hogy ez nem hiba: a komplementer színek találkozásánál valami él. Szívdobbanásnyi távolságban, túl az időn, túl a téren, a semmi és a valami peremén. Többdimenziós entitás, amely csak akkor jelenik meg, amikor két felületet az ember erőszakkal próbál egy valóságba keverni.

Nem szereti a lineáris tereket. Nem szereti, ha „helyesen” számolnak vele.

Ő a Peremlakó – az interpoláció gyermeke.

És akkor, amikor nyers erővel megpróbálta eltüntetni, a monitor egy pillanatra visszabámult rá. Nem képpel. Nem fénnyel.

„Mit keresel itt?”