A pusztába érve a közeg besűrűsödött, a levegő megdermedve várta, hogy áthatoljanak rajta. A még látótávolságban húzódó vasúti sínek mutatták a példát: a korábbi vonat után a még meg nem kövült nyom egy ideig áthaladást biztosított a következő szerelvénynek. Aki azonban letért a sínről, hamar érzékelhette, hogy nincs folyosó előtte és az áthaladásnak fizikai korlátai vannak: tömeg, sebesség és idő.

Nyári forróságban csak a délibáb árulta el a viskó helyét, mintha a táj nem bírná sokáig megtartani az építmény képét. Máskor tisztán kirajzolódott: alacsony tető, meszelt falak és lyukas nyílászárók, melyek sehová sem nyílnak.

Az építmény emberemlékezet óta ott állt a puszta közepén, többnyire láthatatlanul. Gyorsan megközelíteni kockázatos volt: aki sietett, könnyen megdermedhetett az időben. Ilyenkor az idő barlangrésnyire szűkült körülötte, majd megszűnt. Mint amikor a sínre pottyant érme egy teljes ütemmel a fémhez érése után csendül meg – vagy akkor sem.

Akadt, aki hallhatta maga mögött a saját közeledő lépteit.

A mesék szerint a viskó fala időnként levedlette a bőrét. A mészréteg ilyenkor finom hártyaként pöndörödött fel, majd száraz, pergő darabokban hullott le, hogy alóla nyers pigmentek türemkedjenek elő: vörös okker lovak, lándzsák, szentek és menekülők, csillagtérképek és pályagörbék.

A freskó sosem maradt ugyanaz, és a terjedelme is változott. Egyes alakok eltűntek róla, mások közelebb kerültek, és néha új arc jelent meg a nedves felületen – dolgok, amelyeket korábban senki sem látott, vagy csak más formában ismert.

Aki valóban elérte a kunyhót, általában nem tért vissza mivel a viskó nem azt mutatta meg, hogy honnan jött, vagy mit keresett, hanem azt, hogy merre tartott.